Hogy miért lettem Egyesületi Elnök...

Mindössze 35 éves voltam, amikor napokig tartó köhécselést követően sürgősségi beutalóval kerültem a salgótarjáni pulmonológiai szakrendelésre, ahol középsúlyos asztmát állapítottak meg nálam. A FEV1 értékem akkor 63% volt, ami meg sem közelíti az elfogadható értéket. Az évek és a rohamok múlásával egyre több gyógyszert kellett kipróbálnom és egyre több szervem kezdte jelezni, hogy baj lesz, ha így folytatódik. Mára már érintett a szívem, a májam, a szemeim, a hajam, a gyomrom, az emésztőrendszerem. Mégis elmondhatom magamról, hogy egyre jobban vagyok és egyre jobbak az értékeim, amióta Mátranovákon lakok. Kiscsaládom amiben tud, támogat, mint ahogy az egyesület megalapításában is. A 3 éves kisfiam az én hősöm, aki a rohamok ellenére sem született meg hamarabb, egészséges, erőt ad és fokozza kitartásomat.Ha valaki meglát, azt gondolja, "milyen fiatal még, alig van gondja", "hogyan tud ennyit mosolyogni". Pedig voltak évek, amikor messzire elkerült a jókedv. Minden pillanatomat úgy éltem meg, hogy talán a következőben a roham kezdődik. Egyik roham jött a másik után. Voltak kisebbek, pár perces nehézlégzések, de voltak komolyabb, légcsőelzáródással járó fuldoklások is. A volt férjem gyakran emlegette, hogy "...csak egy hét, nem is kell több, csak egy hét lenne, amikor nincs rohamod." A reggeli ébredéstől kezdve az esti elalvásig, és az éjszaka nyomasztó bizonytalaságáig nehéz volt, minden egyes nap egy célunk volt, hogy valahogy elkerüljem a rohamokat. Sokáig csak próbálkoztunk, ilyen-olyan ötletelések mentek, vajon mi segíthet. Paramentesítő, illóolajok, nyitva hagyott fürdőszoba ajtó, a szőnyegek felszedése, a gyakori portörlés, ezt ne egyem, abból többet igyak stb. Folyamatosan tartottam a kapcsolatot a salgótarjáni pulmonológiai szakrendelővel, gyógyszereket próbáltam ki, és még a Mátrai Gyógyintézet Pulmonológiai Rehabilitációs Osztályára is bevonultam erősödni. Akkor ismertem meg dr. Pesti Anna főorvosnőt, akinek sokat köszönhetek. A 2021-es évben, mire a szanatóriumba kerültem, már a 21-dik rohamon voltam túl, ott is elértek kisebb nehézlégzések és rohamok, tehát a 24-dik számmal mentem haza. Sokáig panaszmentes voltam, pár hét fellélegzés, ismét elhittem, hogy "én nem is vagyok annyira beteg", de ezt a legtöbb asztmás tudja, ha nem szűnnek meg a rohamokat kiváltó körülmények, akkor azok visszatérnek. Sajnos én is így jártam, a tavalyi évet 39 rohammal zártam. A volt férjem gyakran mondta is, "Miért nem mondod azt, hogy 40?". Válaszoltam neki, hogy "miért mondanám, az nem lenne igaz". Kislány korom óta követem mások igaz történeteit filmen, könyvben, tudom milyen fontos a hitelesség. Hitelesnek és őszintének kell lennem ahhoz, hogy az üzenetem eljusson azokhoz a emberekhez, akiknek hozzám hasonlóan kell egy nagyobb löket, hogy ne adják fel. Az én gyógyító kombóm a HIT, a GYERMEK SZERETETE, és a TERMÉSZETESSÉG. Az én igaz történetem ezek által lesz elfogadható, mert őszintén hiszem, hogy meggyógyulhatok. Pedig az Asztma egy életre szóló betegség, olyan mint a évszakok, változhat az állapot, de attól még az élet velejárója. Az asztma teljes mértékben befolyásolja az ember és a családtagok életét, mivel minden rosszullét a hozzátartozókat is érinti. Szoktuk mondani a sorstársaimmal, ha valaki még nem tapasztalta meg, milyen fuldokolni, az soha nem fogja igazán megérteni, milyen asztmásnak lenni, de együttérezni lehet. Ahogy írtam, igazából senki tudja hirtelen elképzelni rólam, hogy a többszöri oxigénhiány miatt memóriazavarral küszködtem, vagy hogy a mélyalvás szinte lehetetlenné vált az életemben, pedig egy kismamának az alapvető lenne. Vagy hogy undorodva kezdtem főzni, mert már egy hagyma felvágása is izzasztó fáradtsággal járt számomra. Vagy hogy rettegve mentem haza, mert még akkor a harmadik emeleten laktunk. Mást nem tehettem, csak beosztottam az erőmet, és reménykedtem benne, hogy a második emelet után jön a harmadik és már otthon is leszek tünetmentesen. Néha ez csak hiú ábránd volt, mert elég sokszor jött a harmadik emeleti lépcsőfordulóban az a mélyről jövő, szaggató érzés, az a sípoló hang, a hörgés, ami a rohamot jelezte. Gyakran ott állva a roham előszobájában egyre tudtam gondolni, csak a kisfiam ne lássa. Pedig sajnos sokszor látta. Látta, ahogy az Édesanyját, aki a mindent jelentette és jelenti számára, az Apukája fekteti le az ágyra, vagy emeli fel a földről. Anyukája, aki addig a pihe-puha párnája volt és dúdolt neki, hogy el tudjon aludni, egyik pillanatról a másikra fal fehér lesz, és alig tudja nyitva tartani a szemét, alig tudja tartani magát. Az oxigénhiány végtag zsibbadást és bódultságot is okoz, a szív és az agy elvonja a végtagokból az oxigént, a szív és az agy az elsődleges szervek, működésre kell bírniuk a testet. A kisfiam, látott számára érthetetlenül karikás szemekkel, és elég hamar megtanulta, hogy Anya tüdeje beteg. Hogy mennyit értett ebből a gyermekem, hogy hogyan élhette meg igazából, hogy nem láthatott, csak hallotta a neszeket, amikor az ölemben az oxigénpalackkal toltak ki a mentősök a lakásból, azt soha nem tudom meg. Egyet tudok! Megkérdeztem Istent, "megadta nekem, hogy gyermeket szüljek, amiről már addig letettem, de miért veszi el tőlem azt, hogy levegőt vegyek?" Hamarosan megérkezett a válasz. Nem csak hinnem kell, hogy meggyógyulok, ami eleve nem valószínű, hanem el lehet hitetnem másokkal is élhetnek élhetőbb életet. Emlékszem, az extrasystole miatt dübörgött a mellkasom, nem tudtam pihenni, állandóan a szaturációmat, a pulzusomat ellenőriztük, diétáztam már, kiderült a szürkehályogom, megjártam a sürgősségit a bordaközi ideggyulladás miatt, a májam beteg lett, a gyomor nyálkahártyám begyulladt, a csuklómat műteni kellett, úgy éreztem, a szervezetem megöregedett. Mintha a testem öreg lett volna, a lelkem pedig belülről ordított, "valaki engedjen ki, hogy végre vehessek levegőt!". Felkészültem arra (szándékosan nem írom, hogy a volt férjem is felkészült volna rá, mert ő soha nem tudta elfogadni ennek gondolatát). hogy hamarosan nekem elfogy az erőm és végig kellett gondolnom, mit is hagyok a fiamra, ha megállna a szívem vagy leállna a tüdőm. Alapos gondolkodás után jutottam arra, hogy nem csak egy sírhelyet lenne érdemes vennem magamnak, hogy neki már ne kelljen arra költenie, hanem valami értékeset hagyjak itt neki, ha búcsúznom kell. Úgy döntöttem, hogy valami igaz, jó és segítő lesz az öröksége tőlem, legalább is erre törekszem. Így jött az ötlet, hogy alapítsak egy egyesületet, ahol megtalálhatnak mindazok, akik szintén nehéz napokat élnek meg az asztma és az asztma okozta vagy egyéb társbetegségek miatt. Nem vagyok lángelme, sem túlképzett, kitartó vagyok és megtanulom, amit kell. Így késznek látom magamat arra, hogy elérjem a célomat. A célom pedig az, hogy meggyógyuljak és összekovácsoljam azokat az asztmásokat, akik szeretnének még hinni a jóban, és nem engedik még el a gyógyulni vágyás cérnaszálát. Szeretnék csapatban dolgozni mindazokkal, akik még HISZIK, hogy Isten segíthet és egy kicsit én is. Amint meghoztam ezt a döntést, elkezdett javulni az állapotom. Lehet, hogy sokáig tartott, beletelt pár hónapba, de az Egyesületi támogatói tervek elkészültek és egyszer csak az Alapító Közgyűlés is megvalósult. Azóta az állapotom sokat javult, egyre több mindent tudtam megvalósítani az Egyesületben is. A célom töretlen, és nem adom fel, talán lesz egyszer még belőlem is cserebogár...

Írásaim... 

Isten és Én

Isten és Én. Sokan úgy gondolnák, ez a kettő egy és ugyanaz, még többen úgy, hogy soha nem érhet fel az egyik a másikhoz. Hogy kinek van igaza, a mai világban már szinte mindegy, olyan sok elmélet van Isten és ember viszonyáról, olyan sok ember hiszi azt, hogy amit hisz az úgy jó, ahogy van, olyan sokan nem tudják mi a különbség Isten-Hit és ábránd között. Ebbe nem kívánok beleavatkozni, főleg nem lehet az én szerény személyem eldöntendő kérdése ez. Én csak a saját élményeim tudom megosztani. Amikor még kislány voltam, elkezdtem érezni Isten erejét önmagam körül, önmagamban, szinte biztos voltam benne, hogy vigyáz rám minden lépésemben. Az egyszerű tinédzserkori gondolataimmal és szavaimmal próbáltam megfogalmazni az érzéseimet, de csak eddig jutottam, "Isten mindig vigyáz rám! De vajon kezdettől fogva, születésem óta, vagy mióta is? Vajon akkor is vigyáz rám, ha nem gondolok rá?" Gyermeki fejemben még ezek merültek fel, akkoriban ismertem meg Jeanne D'Arc törtenetét. Hittem, ahogy Jeanne is hitte, hogy Isten vezeti tetteimet, mégis félni kezdtem. Mi kell ahhoz, hogy egy gyermek félelmében is kitartson Istenbe vetett hitében? Életutamra és Anyaotthonos gondozói múltamra visszatekintve láttam olyan gyerekeket, akik vagy elvesztették hitüket vagy azt sem tudták, pontosan az mit is jelen

"Azért mert nem látjuk a levegőt, még lélegzünk. És azért, mert nem látjuk Istent, még hiszünk benne. Ezt hívjuk HIT-nek."

Hány gyermek ismerheti valójában a HIT fogalmát még mielőtt megtanulná a Miatyánkot? Mikor alakul ki a gyermekben az igaz, megkérdőjelezhetetlen Isten-Hit? Olyan sok a kerdés, és a válaszokhoz van-e segítség... Nekem megvan a magam kálváriája Istennel kapcsolatban, igen volt benne tévút, de az évek alatt megváltozott minden. A templom lépcsőjén üldögélő elveszett kislányból, a hitetlen önrombolón keresztül, a templomi hírmondóba író némiképp méltatlan lélek lettem, de nem tölt be még mindig az életemben olyan szerepet, mint sok más hívőnek. Talán még Isten egy kapaszkodó nekem, de már nem félek kérni tőle segítséget. Kérek és megadatik. A legelkeseredett, traumatikus, sínylődő időben is meghallgatja Isten a kérést, és igyekszik a lehető leggyorsabban és legérthetőbben megadni a segítséget. Sokáig elszaladtam a segítség mellett, nem értettem, nem reagáltam le jól Isten stabilan nyújtott, áldásos kezét. Nem tudtam, hogy a segítség után, ha megkaptam, mit kell tennem, hogyan kell meghálálnom. Senki nem mondta meg és hiába is mondta volna egy lázadó, tomboló, belülről örjöngő, örlődő gyermeknek. A gyermeknek, aki mindannyiunkban benne él mindig, mindörökké. Már nem félek Istenhívőségem mellett hibázni, gondolván, hogy lesújt rám a mennykő, ha káromkodni merek, mert tudom, hogy előbb vagy utóbb lesz lehetőségem kijavítani a hibám és bocsánatot kérni. Már nem akarok tökéletes lenni, mert Isten tökéletes, nem én, és soha nem is leszek az sem én, sem az életkörülményeim, mégha hetekig is suvickolom a konyhakövem. Csak élem az életem, az évek alatt megtanultam káromkodni, meg fürdőszoba ajtókilincset szétverni dühömben. Attól még biztosan tudom, ahogy Isten is segített belátnom, hogy azért mert így teszek még nem vagyok rossz ember, csak rossz dolgok történtek velem, amiért fáj a lelkem. Istennel történő beszélgetéseim sokat adnak nekem, a magam egyszerű módján megfogalmazott lélekkincseim merem vele megosztani, és sosem félek, hogy nem érti azt, amit mondani szeretnék. Nem úgy, mint ahogy az emberekkel kapcsolatban érzek. Vele beszélgetni egy kicsit olyan, mint a Mielőtt felkel a Nap című filmben zajlott a két főszereplő között... A beszélgetés zajlik, fojnak az okosságok, csak a háttér változik, bejárják az egész várost, nem tudják hovamennek, de a két főszereplő kitart amellett, hogy beszélgessen... ez nagyon jó dolog. Sokáig úgy gondoltam, nem vagyok méltó arra, hogy egyáltalán Istenhez forduljak. "Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj..." Ütlegeltem magam a régmúltban elkövetett hibáim miatt. Bűntudat, önmarcangolás, keserűség és gyalázat lett urrá a lelkemen. Mindez egy fekete erdőben lévő tévelygésbe vezetett, amelyből nehezen látni meg a kivezető utat. Amíg nem tisztul meg a lélek, addig nem látjuk a válaszokat, pedig minden válasz készen áll és megkaphatjuk bármikor tálcán nyújtva. "...hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem." Ezt könnyezem meg oly sokszor... Kérdeztem Istent, miért vagyok beteg, miért kell újra elválnom, vagy miért kell mindezt egyedül megélnem. Miért nincs pénzem, vagy miért nem szép a kertem...Kértem, küldjön valakit, akivel megoszthatom a bánatomat, akivel megbeszélhetem mi lakozik bennem, ha kevesebb a levegővétel, ha csökken a véroxigenszintem, ha éjszakákon át fulladok alvás helyett, vagy ha a légcsövemben lévő gyulladás miatt a hangom is elmegy. A fájdalom idején érkező támasz mindig erősebb lenyomatot hagy a lelken. Isten megadta, amit kértem, a terheim könnyebben le tudom tenni és elengednem a beteggé tevő tetteimet és gondolataimat. Isten mellettem van és vigyáz rám, mostmár tudom, hogy születésemtől fogva. Ahogy öregszik az ember lelke - szándekosan nem a testet írtam - úgy látja be fokozatosan, hogy mennyi minden törtenhetett volna másképp, ha épp Isten nem küld valakit vagy valamit, egy jelet, és mindezt azért teszi, mert őszintén, tisztán és megkérdőjelezhetetlenül Szeret.

Nem sajnálat....

Nem sajnálat, hanem figyelem kell!

Egy asztmás számára a napi teendők elvégzése gyakran nehezebb, mint gondolnánk. Mi is tartozik bele a napi életvitelbe? Felkelünk, reggelit készítünk, elvisszük a gyerekeket az óvodába, iskolába, elmegyünk dolgozni, vagy ebédet készítünk. Esetleg csekket kell befizetni, vagy port törölni, bevásárolni. Fontos tudni, hogy asztmás és asztmás beteg között mindig van különbség. Ki hogy éli meg a teendőket, előfordul, hogy könnyebben, de legtöbben nehezítetten. Először is induljunk ki a reggeli procedúrából. Vannak, akik úgy indítják be a tüdőjüket, mintha egy fagyos autóba kellene életet lehelni. Néhányuknak szinte már meglepetést okozna, ha nem lennének a reggeli köhécselések, nyákosság, az azonnali inhalátor használat, vagy ha más lenne az első gondolat, nem a "megtelt-e este a páramentesítő tartálya". Sokaknak úgy indul a nap, hogy "nyissuk ki az ablakokat azonnal". Ahhoz, hogy beengedjünk friss levegőt, elsősorban friss levegős körülmények kellenek, tehát a zsúfolt, páradús, szmogos városi légkör nem feltétlenül biztosítja azt, ami egy tüdőbetegnek hasznos. A friss levegő évszakoktól függően lehet vizes, páradús vagy lehet zimankós hideg is, tehát ha gyermek van a háztartásban, akkor szükséges lehet előtte a babát, vagy serdülőt jó alaposan beöltöztetni. Máris levegőhiányban, tehát mély lélegzetvétel nélkül el kell kezdeni felruházni valakit. Ez az asztmás számára izzasztó lehet, hiszen az oxigén hiányában küzd a szervezet, szinte edz ahhoz, hogy működni tudjon. A szív pörög, a tüdő küzd, egy álltában végrehajtott fitness edzéshez lehet hasonlítani, amit egy-egy asztmás csak felébredés címszóval megél. A léthez szükséges friss levegő beszippantása után jöhetnek a kötelező feladatok. Pl. esetenként lehet, hogy egy középsúlyos, de jól kontrollált asztmás beteg napi bevásárlásához végig kell vennie, hogy milyen hordtáskában, gurulós kocsiban, hátizsákban vagy kosárkában tudja-e úgy hazavinni a termékeket a boltból, hogy az ne legyen számára túlságosan tüdőterhelő. Alkalomadtán segítségre is lehet szükség, ki is legyen az? Le a lépcsőn, fel a dombon, be a boltba, sorban állni, le a dombon, fel a lépcsőn, behordani mindent, kipakolni a hűtőbe, a spajzba, a kamrába. A dombon lefelé még könnyebb, de felfelé már oda kell figyelni a tempóra, hogy melyik kézben van a szatyor, hogy van-e a közelben valaki, ha jönnének a rosszullétek. A sorban állás közben, ha többen vannak egy zárt helyiségben csökkenhet a véroxigénszint, nagyobb eséllyel gyengül el az asztmás beteg. Ami a legfontosabb, hogy soha semmi nem valósulna meg, ha nincs levegővétel. Soha senki semmit nem tudna véghezvinni, ha nincs friss levegő a tüdőben. A megfelelő véroxigén szint 96-100% között mozog. A legtöbb tüdőbeteg azon dolgozik, hogy a szaturációja ezeket a jó értékeket mutassa. Mert bizony ez gyakran kemény munka. Az apróbb, sokszor szőrszálhasogató problémázásnak gondolt, vagy jelentéktelennek tűnő jelzések mögött egy asztmás életében gyakran szorgos munka, és pontos feladatmegoldás rejtőzik. Ezért nem szabad sajnálni, vagy lekezelni az asztmást, nincs is rá szüksége. Arra van szüksége, hogy biztosítva legyenek számára a családtól, barátoktól, ismerősöktől a szeretetteljes megértés és figyelem. A különbözőség sok mindenben megmutatkozik. Valakinek egy kiürített szemetes okoz asztmás rohamos tüneteket, valaki a mellette rágyújtott cigarettától elégedetlenkedik. Persze jogosan, mivel az asztmás beteg hatványozottan érzékeli az illatokat és tudja, mi hogyan hat az esetenként szteroidos gyógyszerektől legyengült szervezetére. Vannak jobb napok, amelyek egy egészségesebb, teljesebb élettel kecsegtetnek, de a következő pillanatban megtörtént nagyvihar –amikor hirtelen lecsökken, majd felszokik a páratartalom a levegőben-, vagy egy nem várt égési füst – amikor épp égetés nap van a faluban, és rettegve kell szaladni ahhoz a bizonyos tágra nyitott, friss levegőt beengedő ablakhoz, amit azonnal be kell zárni - szertefoszlatja a hiú ábrándokat. Az asztmás betegen nem látszik, hogy problémája lenne. Szinte semmi árulkodó jel nincs arra, hogy gond van a tüdővel, kivétel azok esetében, akik oxigénpalackkal élnek. Ők viszont elkerülik a nyilvánosságot, vagy egészségi állapotuk miatt el kell, hogy kerüljék. Aki nem esett át tüdőt vagy szívet érintő műtéten, annak a mellkasán nincs látványos heg. Tehát a nem asztmás betegben néha fel sem merül, milyen asztmásnak lenni. Ha épp az előző napon a mentőszolgálat bajtársai tolnak ki valakit a saját otthona ajtaján, az sem mutatkozik meg szinte semmiben. A sürgősségi ellátásból legkorábban 4 óra elteltével haza lehet menni. Még egy intubálás után is a hang pár óra vagy maximum pár nap után visszajön. A nemrégiben rohamot átélő asztmás lassan hazakullog, lefekszik, és várja a reggelt, vajon miként tud felkelni és felöltöztetni a gyermeket. És máris a következő napi teendő elé néz. Házmérettől függően akár 4 napba is telhet egy ablakpucolás, vagy a mumusnak számító fürdőszoba takarítás, hiszen ma már a tüdőt nem irritáló tisztítószereket is meg kell tudni válogatni. Ha mindeközben megkérdezi valaki, hogy "Marika néni, hogy tetszik lenni ebben a ködös időben?", akkor az bearanyozhatja egy asztmás aktuális napját, és talán az életét is.